Az Őrség

Már a neve is beszédes. A 20. századi szájhagyomány szerint 108 család kapott itt őrállásokat a honfoglalás után, majd a király népeként, saját költségükön, saját fegyvereikkel védték a nyugati határokat.

A természettel harmóniában alakították a táj arculatát, melyet a mozaikos térszerkezet jellemez. A tájba simuló házak körül kaszáló-gyümölcsös, mellettük kisparcellás szántóföld, legelő, rét, patak, erdő terül el. 

Az Őrségben letelepedők helyválasztását a védelem és a vízellátás egyaránt meghatározta. A dimbes-dombos tájban létrejöttek a “szerek”, amelyek a dombtetőkre épült házcsoportokat jelentik. Az egyes szerek elnevezésüket jellemzően a megtelepült családról (pl. Baksaszer, Siskaszer) vagy valamely földrajzi meghatározottságról (pl. Felsőszer, Alszer), szakrális épületről (Templomszer) kapták. A szerek összessége alkotott egy községet - napjainkban leginkább már csak Szalafőn látható. 



A fában gazdag Őrségben a hagyományos építőanyag a fa volt. Az őrségiek házaikat egymásra fektetett gerendákból építették, melyeket a falak találkozásánál keresztvéges, vagy fecskefarkú csapolással illesztették össze. Ezeket a boronaházakat kívül-belül szalmatörekes sárral tapasztották, majd lemeszelték.  

A különálló élelmiszertároló épületeket, kamrákat ezen a vidéken kástunak hívják. 

 

Tudtad? 

Magyarország egyetlen megmaradt emeletes kástuja ma Szalafő-Pityerszeren az Őrségi Népi Műemlékegyüttesnél látható. 

 

Az agyagos talaj ugyan alkalmas volt a téglakészítésre, de égetett téglából építkezni csak a 19. század második felétől kezdtek az itt élők. Az első építményeket (istállókat, lakóházakat) stájer kőművesek építették ezen a vidéken. A házépítő parasztemberek maguk vetették és égették ki a téglát. A téglából készült lakóházak legkedveltebb építészeti eleme a kiugró előtornác, az úgynevezett kódisállás volt. Nevét onnan kapta, hogy a régi idők vándorai, „kódisai” erre a helyre behúzódhattak, a házba azonban nem mehettek be a korbalei íratlan szabályoknak megfelelően. 

A téglaházak homlokzatait vakolatdíszítésekkel, monogrammal látták el, az ablakok alatt könyöklőket alakítottak ki, a nagyobb felületeket párkányokkal törték meg. A katolikus Rába-vidéken az oromzati padlás-ablakok között gyakorta szoborfülkét, ún. Mária-beállót helyeztek el.

Az Őrség valaha teljes egészében erdősült terület lehetett. A mai mozaikos tájat évszázadokon át alakították az itt élők, alkalmazkodva a helyi adottságokhoz. Az Őrség termőtalaja erősen kötött, nehéz, hideg, mészszegény, több helyen kaviccsal kevert sárgásbarna agyag. Ezért az itt élők állatokat tartottak, szerves trágyát termeltek, sőt az erdei avart alomként, majd trágyaként hasznosították, hogy földjüket valamiképp javítsák. 

Az őrségi ember télen részben famunkával kereste meg a kenyerét. Az erdőből kigyűjtötte mindazt, amit felhasználhatott: gombát, gyümölcsöt, tüzelőt, épületfát, vadat. Minden évben szálaltak a gazdák, illetve kivettek egy-egy sarkot erdeikből. A fának elég jó ára volt, az erdő az őrségi ember bankja volt. Az egyes gazdák erdődarabjait „mögye” (földhányás) választotta el egymástól.

Lovat csak a jobbmódú gazdák tartottak, a kisparaszt igásállata általában a tehén volt. Ezen a tájon a 19. század derekától pirostarka, sárgatarka szarvasmarhákkal gazdálkodtak, illetve a nagytestű muraközi lovat tenyésztették. Évente mintegy 15-25 vagon hízott marhát adtak el Bécsbe és Grazba. Sertése mindenkinek volt, a 19. század közepéig közösen erdőkben makkoltattak, otthon már csak utóhízlalás következett. 

Ezen kívül tyúkokat tartottak bőséggel. Termeltek kölest, zabot, rostlent, kerekrépát, tököt, krumplit, rozsot, utána másodvetésben hajdinát.


A Vendvidék

A középkorban a szláv nyelveket beszélő lakosságot a magyarok tótnak nevezték. Vas megyének az általuk lakott részét Tótságnak hívták a 19. században is. A nyelvészek szerint a vend elnevezés német hatásra alakult ki, ugyanis a magyar tót elnevezést, a német windischnek mondta (Tótfalu-Windischdorf). Így a vend szó csak a 19. századtól terjedt el ezen a vidéken. Mindazonáltal egyes írásokban találkozhatunk a Szlovén-Rábavidék megnevezéssel is, amely szintén ezt a térséget jelöli. 

III. Béla 1183-ban ciszterci apátságot alapított Szentgotthárdon azzal a céllal, hogy a szerzetesek a szinte lakatlan határ menti védősávot a „gyepűelvét” megműveljék. A ciszeterek híresek voltak magas színvonalú mezőgazdálkodásukról. Az itt élő szlovén lakosság az apátság majorjaiból hozta létre azokat a szlovén településeket, melyek Szentgotthárd mellett találhatók. Ezek a falvak mai nevükön: Alsószölnök, Felsőszölnök, Szakonyfalu, Orfalu, Kétvölgy, Apátistvánfalva, és a Szentgotthárdhoz csatolt Rábatótfalu.

Rábatótfalu, Alsószölnök és Szakonyfalu út menti települések, így a házak az utcák mellett állnak. Az Őrség szeres településszerkezetéhez hasonlatos Felsőszölnök, Apátistvánfalva, Orfalu és Kétvölgy településképe is. A dombok tetején, lankáin elhelyezkedő házak csoportokat képeznek, ezt nevezik szórványtelepülésnek. A házcsoportok lakói eredetileg rokonok voltak. Az utódok a szülők birtokán építkeztek. Minden házcsoportnak neve van, leginkább az első tulajdonos nevét viseli. Az itt élőkre jellemző, hogy a vezetéknéven és keresztnéven kívül mindenkinek van házneve és ragadványneve is. A falubeliek egymást a háznevükön emlegetik és szólítják. 



Népi mesterségek

A nyugati határszélen is nagy hagyományai vannak a kézművességnek, hiszen már egy 1645-ben kelt privilégiumlevélben említik az „Őrségi Kerület” kézműves céheit. Később szabók, vargák, takácsok, pékek, tímárok, csizmadiák, szitások, kovácsok és gerencsérek tevékenységéről is számos írásos emlék áll rendelkezésünkre.

Az Őrségben és a Vendvidéken a fazekasság hagyománya a mai napig fennmaradt. A vendvidéki fazekasoknak Felsőszölnökön létesült céhe a 17. században. Egészen nagy méretű edényeket is gyártatottak, nemcsak a főzéshez, hanem a mosáshoz is. Az itt készült tejesköcsögökön gyakran találkozhatunk karcolt vagy festett kereszttel, amely a rontást hivatott elhárítani. 

A Veleméri-völgyben élő gerencséreknek is volt céhük Magyarszombatfán, amely 1868-ban alakult. Az emlékezet szerint e céhhez tartoztak a Zala megyei Szentgyörgyvölgy fazekasai, de Hodos, Prosznyákfa (Pártosfalva), Tótkeresztúr, Alsójánosfa agyagiparosai is e céhbe tömörültek. 1880-as évekbeli feljegyzések alapján Veleméren 58, Magyarszombatfán pedig 38 fazekas dolgozott, akiket név szerint fel tudtak sorolni.

Az őrségi gerencsérek többféle agyaggal dolgoztak. A hőálló agyag általánosan elterjedt volt, minden fazekas tudta, hogy a falu környékén hol találja meg. Viszont a jó minőségű fehér agyagért gyakran 3-5 méter mélyre is le kellett ásniuk. E kétféle agyag keverékéből készítették a mindennapi használatra szánt edényeket. A víztartó edényeket speciális sárga földből készítették. 

Tudtad?

A Magyarszombatfai Fazekasság 2014-ben felkerült az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékének értékei közé.

Az őrségi fazekasok az archaikus stílusú korongolást alkalmazták, ahol a fazekas a korong mellé ülve formázza az agyagot, nem pedig szemben vele. Az ehhez használt ún. balos korong mediterrán hatásra utal, ugyanis az itáliai fajanszkészítők alkalmazták ezt a technikát.

Elterjedt a boglyakemence, ahol nem válik külön a tűztér és a rakodótér és ebben egyszerre akár 500 edényt is kiégethettek. Az edények berakása és égetése is nagy szakértelmet igényelt. Középre helyezték a legféltettebb árukat: az értékes, díszített edényeket, míg a kemence szájához legközelebb kerültek a nagyobb parasztfazekak, legtávolabb a virágcserepek, tálak, tányérkák.  

Az elkészült portékát szekérre rakták és Zala, illetve Somogy megyében árulták, de akár Baranya és Tolna megye peremfalvaiba is eljutottak. A somogyi szekérre 1000 edényt raktak fel, főként fazékféléket. A környék vásáraira színesebb és díszesebb árukat vittek. Lakodalmas edényeket kizárólag egyéni megrendelésre készítettek. 

A Veleméri-völgy fazekasságának állít emléket a Magyarszombatfai Fazekasház, ahol évente egyszer a „Fazekas Napok” elnevezésű rendezvénnyel emlékeznek az itt élt fazekas elődökre.


Napjainkig a fazekasságon kívül a vesszőfonás és a kópickötés hagyománya maradt fenn. A kópicot hagyományosan rozsszalmából és mogyorófa sziácsból készítették, ma már a kópickötéshez alkalmas rozs egyre ritkább, így a mesterek kék perjét használnak a helyettesítésére. A learatott rozskévéket behordták, és kézzel kicsépelték. Vékonyabb mogyorófa, vagy mogyoróvessző lehántolt, felhasogatott kérge volt a kötöző anyag. Így készültek a kalányos vékák, szakajtók, és még a méhkasok is. A mai napig tevékenykednek kópickötő mesterek az Őrségben.

Régen a fűzvesszőket a tóka vagy a patak partjára duggogatták, és ennek ágait vágták le. Kosárfonáshoz a sárga fűzvesszők voltak a legalkalmasabbak. A korábbi időkben a lábas kasokat és a vesszőből font, sárral tapasztott terménytárolókat is saját maguk készítették. Gyakran a kerítéseket is vesszőből fonták, sőt akár a pajtaajtókat, pajta oldalakat is ezzel a technikával készítették el. 


Gasztronómia

Az őrségi ember a régi időkben szoros kapcsolatot ápolt a természettel, amely étrendjében is megfigyelhető volt, hiszen minden völgy, domb, erdő rejtett olyan növényeket, gombákat, amelyeket összegyűjthettek, és egyszerű, vagy összetettebb levesek és főzelékek is készülhettek belőlük. A gombák és gyógynövények akár frissen, akár szárítva jó ízt adtak a készülő ételnek. 

E térségben a sovány talaj miatt a gabonatermesztés nehézkes volt, ezért az ősi gabonafajták közül sokáig fennmaradt a köles és a hajdina. A Vendvidéken kedvelt alapanyag volt a bab. A savanyú káposzta, a kerékrépa, és az aszalt gyümölcsök hazánk többi tájegységéhez hasonlóan az Őrségben is elterjedtek. 

Az Őrségben a gyengébb minőségű termőföldek miatt az állattartásnak, legeltetésnek nagy hagyományai vannak, ezért húsételek, különböző tejtermékek is beépültek a mindennapi étrendbe.

Mivel a többségük gazdálkodó ember volt, ezért fontos volt, hogy az ételeik laktatóak is legyenek, hiszen bírniuk kellett a munkát a földeken, az erdőn. Ezért elterjedtek voltak a lisztes ételek, kásafélék, gánicák és a dödölle. A füstös konyhák nyílt tűzhelyein készítették, közös tálból melegen fogyasztották ezeket az étkeket. Jellegzetes étel a málé, amely lényegében a kásafélék sült változata, készülhetett kukoricából, kölesből, hajdinából is. 

A kukorica közé tököt ültettek, melyet állati takarmányként hasznosítottak, viszont a XIX. század második feléből származó feljegyzések alapján a tök magjából már olajat is sajtoltak. 

Tudtad?

A régi időkben a tökmag köpesztése téli közösségi foglalatosságnak számított, napjainkban azonban már héj nélküli tökmagot adó fajtákat vetnek.  

Betakarítás után a tökmagot szárítják, majd ledarálják. Ezután a melegen sajtolt tökmagolaj esetében a darálék pirítása következik, majd pedig az olaj kisajtolása. Manapság elterjedtek a hidegen sajtolt magolajok, amelyek esetében a pirítás lépése kimarad. A sajtolás után megmaradt tökmagpogácsa is emberi fogyasztásra alkalmas, de régen a haszonállatok takarmány kiegészítésére használták. A tökmagolaj főként saláták önteteként ismert, de akár „simán” kenyérrel mártogatva is fogyasztható. 

Régi írások említik a búzalisztből, vízzel és tejjel gyúrt vékony lepényt is, melyet az Őrségben laskának neveznek. Miután megsült a platnin, zsírral és fokhagymával ízesítették, de édes változata is ismert, amelyhez mézet, vagy mákot fogyasztottak.

Kelt tészták közül a perec, a rétes és a kalács fordult elő. Az őrségi kerek perecet két szál kelt tésztából fonják, régebben kemencében, később már tűzhelyekben sütötték. Mindig volt belőle otthon, ha nem volt friss, meleg tejbe aprítva fogyasztották. 

Ezen a tájon is nagy hagyománya van a rétes készítésének, melyet általában a legjobb minőségű búzalisztből készítettek. Töltelékként eleinte kását, túrót, mákot, helyenként káposztát és csutrirépát (karórépát) használtak. A XX. század fordulójáig általában kerek cserép tepsiben sütötték csigavonalban feltekerve. Ünnepi ételnek számított, hiszen a lakodalmi menü része volt, és a gyermekágyas asszonynak is vitték. Manapság sokféle töltelékkel készülhet: hajdinás, grízes, mákos, mazsolás, diós, tökmagos, mogyorós, szilvás, almás, káposztás, répás, karalábés, tökös, tökös-mákos ízesítésben is. 

Tudtad?

A „hőkkön sütt” jelzővel gyakran találkozhatunk azoknál péksüteményeknél, melyek kemencében sültek. A hőkkön sütt a hőkövön sült kifejezés tájnyelvi formája, vagyis a forró kemence fenekén sült ételt jelenti. 


9941 Őriszentpéter, Városszer 57. • +36 94 548-034 • orseg@tourinform.hu